2018. október 11. 09:30 - NagyCsaba

Névtelen hősök

16 éves vagy. Szerelmes. Eslő szerelem. A lány az évfolyamtársad. Mindig várod, hogy a szünetben láthassátok egymást. Ölelhesd, érezd az illatát. Nagyon izgalmas és új érzés.

Minden nap együtt mentek haza. Fogjátok egymás kezét, boldogok vagytok, mosolyogtok, fiatalok vagytok. Most is indultatok haza. Álltok az egyik zebránál. Vártok, hogy a lámpa zöldre váltson. Vártok. Végre zöld. Te nem lépsz le a zebráról, mert kicsit elbambultál. És ekkor hirtelen valami kirántja a kezedből a szerelmed. Csak azt látod, hogy több métert repülve ér földet. Fékcsikorgás. Sikoltozást hallasz. A szerelmed ott fekszik az úttesten. Emberek rohannak oda hozzá. Valaki a telefonjáért nyúl és a mentőket hívja. Szédülsz, de te is elindulsz a szerelmed felé. Ahogy közeledsz azt látod, hogy ki van tekeredve a lába, a karja hátra csavarodva és eszméletlenül fekszik a földön.

×××

Épp egy sms-t írsz. Néha fel-fel pillantasz, hogy két üzenet között az utat is figyeld. A következő ötszáz méteren nem lesz kanyar, a lámpa is zöld a gyalogátkelőnél. Nincs előtted senki. Folytatod a be nem fejezett üzenetet. A lámpa pirosra vált, de ezt te észre sem veszed, mert az elrontott karaktert javítod. Egy lány lelép a zebrán. Puffanás. A szélvédőnek csapódik a feje, a lány teste tehetetlenül repül.

Remegve ülsz a kocsiban. Oda se mersz nézni. A vérfoltot nézed a berepedt szélvédőn. A lány vére.

×××

Az egyik mentőállomáson megcsörren a telefon.

"16 év körüli lány, személyautó elgázolta, eszméletlen. Ötödik a kerület, Erzsébet híd pesti hídfő, Kossuth Lajos utca és Váci utca kereszteződésnél a zebrán. 14 óra 39, 14 óra 41-re adom, négyszázkilencvenkilences."

×××

A szakadó esőben az idő nagyon lassan telik. Az elmúlt hat-hét percet is fél órának érzed. A lány, akit annyira szeretsz, itt fekszik a földön előtted. Lélegzik, ver a szíve, de nem nyitja ki a szemét, hiába szólítod.

  - Édesem! Anna! Ébredj! Hallod? Nyisd ki a szemed!

A távolból sziréna hangját hallod. Egyre közelebbről. Észre sem veszed, de a mentőautó már meg is állt mellettetek. Hárman szállnak ki belőle. Te még mindig Anna eső áztatta arcát simogatod. Csupa vér a kezed. Nem a te véred. A szerelmedé. Az orrából és a füléből folyik. Nem tudod mit jelent, de biztosan nem jót. Észre sem veszed, de a könnyeid az arcodon az esővel keveredve folynak le.

Az emberek félre állnak, hogy ne akadályozzák a mentősök munkáját. Az egyik mentős megkér, hogy menj egy kicsit hátrébb. “Dehogy megyek”, gondolod. Műszereket pakolnak ki az autóból. Leteszik Anna mellé. Megint megkérnek, hogy állj hátrébb, kicsit eréjesebben. Ezt már felfogod és felállsz. Hagyod őket dolgozni… Az egyikük a kezedbe ad egy folyadékkal teli flakont. “Ezt tartsd meg”. Megtartod. A tócsában térdelnek Anna mellett. Mozdulataik gyorsak, összehangoltak. Egy összeszokott csapatot látsz. Nem törődnek az esővel, a rideg körülményekkel, az átázott nadrágjukkal. Csak Annával. Óvatosan a hordágyra helyezik, a flakont elveszik tőled és betolják a mentőbe.

Megérkezik a szerelmed édesanyja. Rád sem néz, csak a mentőt figyeli, ami még mindig itt áll melletted. Bent a mentősök a szerelmed életéért küzdenek, te meg azon gondolkozol, ha eddig nem kedveltek a szülei, ezután biztosan utálni fognak.

×××

Az út szélén ülsz. A tizedik cigit szívod. A rendőrök faggatnak. Az üzeneten jár az eszed és a lányon. Egy elrontott betű és vége mindennek. Nem, nem az az egy betű a hibás. Az összes. Észre sem vetted, hogy a lámpa pirosra váltott. A szemtanúktól tudod, hogy a lánynak zöld volt a lámpa. Hogy te vagy a hibás.

×××

A kórházban egy ágy mellett ülsz, ahogy ezt teszed már 2 hónapja minden nap iskola után és hétvégeken is. Nem vagy egyedül. Két aggódó szülő is ott ül melletted, de te minden nap előbb érkezel, mint ők és tovább maradsz. Anna szülei szemében ez sokat jelent. Megbékéltek veled. Elfogadtak, sőt már tisztelnek is. Tisztelenek, amiért ilyen kitartóan látogatod a lányukat. Szerencsére az állapota már megengedi, hogy holnap hazaengedjék. Már jó ideje kivették belőle a csöveket, amiken keresztül táplálták. Mosolyogtok egymásra és nagyon boldogok vagytok. Csak egy gondolatod van: köszönöm. Hálás vagy azoknak az embereknek, akiknek a nevét sem tudod, annyira idegenek, de megmentették Anna életét. Másnap leülsz a gép elé és írsz egy levelet a mentőszolgálatnak. Vagyis csak írnál, mert már harmadszor kezdesz neki. Nem tudod szavakba önteni, amit érzel. Anna egészséges és ez a gyors ellátásnak köszönhető, amit a helyszínre érkező egység végzett. Ezért csak ennyit írsz: “Köszönöm, hogy március 17-én megmentették szerelmem, Anna életét, akit az Erszébet hídnál ütött el egy autó.“ Nem tudod a nevüket és valószínűleg soha nem is fogod megtudni. Nem is kell tudnod. Elég, ha rájuk gondolsz, amikor egy mentőt látsz az utcán.

32 éves vagy. Fogod a kislányod kezét és ott állsz annál a zebránál, ahol 16 éve mindez történt. Anna a másik oldalról integet nektek. A mosolya 16 év alatt sem változott semmit. A lámpa zöldre vált és te körülnézel még egyszer, mielőtt lelépnétek az úttestre.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szaguldomuszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5914293191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Telapu 2018.10.11. 14:13:11

Kíváló írás, mély érzésekkel, tanulságokkal - remélem halló fülre talál.